Világvége! – Már megint…
filmkritika
A világvége-elméletek mindig is kimeríthetetlen forrásai voltak a hollywoodi filmeseknek. November 12-én érkezett meg az újabb alkotás, a 2012, méghozzá a katasztrófafilmek ismert rendezőjétől, Roland Emmerichtől. Újat nem hozott, tőle eddig is az ilyen témájú műveket szoktuk meg: a Godzillában egy óriáshüllő pusztította New York lakóit, A függetlenség napjában az ufók irtották ki a nagyvárosok népét, a Holnaputánban viszont már az egész Föld pusztulását ábrázolta. Akkor még megkegyelmezett az emberiség nagyobb részének, de a 2012-ben mindent felülmúló megsemmisülést ábrázolt: csak három bárkányi ember maradhatott életben a bolygón. Persze mindez a korábbi filmekhez hasonlóan nagyon látványosan ment végbe, de pozitívumként mást nemigen lehet kiemelni.
A történet fő szála a maják jóslatát öleli fel: 2012. december 21-én eljön a világvége. 2009-ben a geológusok rájönnek, hogy valóban bekövetkezhet a jövendölés, így Kínában belekezdenek a Noé bárkáihoz hasonló hatalmas méretű hajók megépítéséhez. De hogy ne csak ezen legyen a hangsúly, a rendező megpróbált a természeti események mellett „emberi” cselekményt is beleszőni – kevés sikerrel. Van egy család (az elvált szülők+új mostohaapa+az apjára dühös fiú+a sapkás kislány felállásban), ők állnak a történet középpontjában, magával vonva ezzel azt a tényt, hogy akkor ők mindig mindent túl fognak élni. Ezért eleve felesleges azon izgulni, hogy vajon túlélik-e a földrengést, és biztonságban eljutnak-e a hajókhoz. Persze a szerelmi szálat se hagyjuk ki, de ez már az elején kiszámítható: hiába vált el egymástól a pár, a végén természetesen újra boldog családként egyesülnek. És ez csak egy a sok klisé közül.
A rendező egyébként szinte minden más jelentős mellékszereplőt halálra ítél. Ennyiből a főszereplőknek sem kellett volna megmenekülniük, bár a film nem az életszerűségéről híres. Maga a történet elcsépelt és irreális: ahogy halad a sztori, többször a fejünkhöz kaphatunk, hogy „hé, ez mintha már lett volna a filmben!”. A kezdő pilóta először minden gond nélkül elvezeti a kisrepülőt, majd nem sokkal később a gigászi Antonov-gépet navigálja problémamentesen. A föld mindig csak utánuk omlik be, a hamufelhő mindig csak utánuk éri el a helyszíneket. Mikor már látjuk, hogy a füst csak néhány száz méterre van tőlük, nekik még van idejük beindítani a gépet, elindulni vele a kifutóra, és fel is tudnak szállni – mintha megállt volna közben a természeti katasztrófa.
Ha az volt a célja Emmerichnek, hogy hiteles képet fessen erről a világvégéről, nos, ez nem sikerült neki. A hangsúly azon volt, hogy minél látványosabb legyen a Föld pusztulása, a néző legyen a székbe szögezve, a többi nem fontos. Hiába a híres közreműködő színészek, mint John Cusack, Amanda Peet, Danny Glover vagy Oliver Platt, elvesztek a szupervulkánok, a földrengések és a földlemezek eltolódása között. Bár a sztori nem teljesen lehetetlen, hiszen pl. a Yellowstone vulkánja, a Szent András-törésvonal vagy akár Hawaii tűzhányói valós és problémás jelenségek, melyekre a 2012 rávilágít, de ezek apróságok ahhoz a reális tényfeltáráshoz képest, melyet annak idején a Holnapután mutatott be a globális felmelegedés lehetséges következményeiről.
Mindenesetre, aki csak ülni akar és bámulni a film látványosságait, annak ajánlott és kihagyhatatlan alapmű a 2012, mindenki más azonban ne várjon ennél többet, mert a 2012 valójában 2,5 óra iszonyatosan látványos katasztrófafilm kidolgozott cselekmény nélkül: csak pusztuljon el a Föld, és közben nézzen nagyot a nép!
Kitti